Sziasztok ne haragudjatok, hogy ilyen hosszú kihagyás után hoztam részt, de nem tudtam előbb:(
Aztán a fejlécem eltűnt, úgy hogy már rendelés alatt az új :) Remélem elnyeri a tetszéseteket a rész. Puszi nektek hamarosan folytatás:)
I wish you were here.
Reggel nehezen ébredtem és külön taps magamnak, amiért egyszer sem kellett felkeltenem az éjszaka folyamán Lucast, hogy valami problémám van. Igazából nem nagyon tudtam aludni, folyton csak egy képet láttam magam előtt. A baleset estéjét. Ó Istenem, miért kellett nekem odamennem, miért? Talán most akkor nem kellene itt feküdnöm a legjobb barátom felügyelete alatt, holnap mehetnék edzésre. Ahrg. Minden sokkal jobb lenne! Csak sajnos ezt már nem tudom visszafordítani, már nem lehet. De miért nem? Miért vagyok pont én az aki így járt? Mivel egész éjszaka ezek a gondolatok keringtek a fejemben, ezért inkább előkaptam a fényképalbumom, ami az ágy mellett lévő éjjelszekrény fiókjában volt. Imádtam azokat a képeket, és azokat a pillanatokat is, amiket ott átéltünk. Mindent.
Be kell ismernem, hogy nagyon sok közös pillanatom volt Lucasszal, nagyon sok mindenben segítettem neki. Például ott van a volt barátnője. Annyira bekattant a csaj mikor kidobta, hogy szinte zaklatta, ezért muszáj volt lekoptatnunk valahogy. És hogy ez hogy történt? Hát úgy, hogy eljátszottuk, hogy mi ketten egy pár vagyunk Lucasszal. Nem, dehogyis ez butaság. Soha nem járnék vele. Bár néha már eljátszottam a gondolattal, de nem. Mi nem egymásnak vagyunk teremtve. Mikor a kórházban voltam elég sokat gondolkoztam rajta, de őszintén most baromságnak tartom az egészet. Hogy lehetek ennyire buta? Hisz ő a legeslegjobb barátom! Sokkal jobbat érdemel nálam! Olyan nekem, mintha a bátyám lenne. Ez az, ami mindent megváltoztat.
Vicces pillanatok voltak ezek. Mindig mosolyogva emlékszem vissza rájuk. Csak most másképp, mert már könnyek is szöknek a szemembe. Bizony, akkor még tudtam járni. Bárhová elmehettünk. Most meg csak fekszek és ülök. Be kellett ismernem, hogy nehéz dolgok állnak előttem, de ezek az emlékek mindig arra ösztönöznek, hogy soha ne adjam fel. Nos, mivel az éjszakám igazából forgolódással és képnézegetéssel telt, reggel kicsit nyűgös voltam és elég nehezen indultam el. Mármint csak átvitt értelemben. Mivel tegnap este kikészítettem a ruhámat ezért reggel könnyen ment, felöltöztem, megreggeliztem és indultunk is 10 órára a kórházba. A szüleim is eljöttek annak ellenére, hogy éjszakásak voltak. Fura volt a tolókocsiban, ahogyan végig mentünk a kórtermek között egészen az orvos irodájáig, ahol üdvözölt minket és elmondta a továbbiakat.
- Nos, megkérhetném önöket, hogy fáradjanak ki, most csak is Channellel szeretnék beszélni. köszönöm. Nos - folytatta az orvos miután a szüleim és Lucas is távoztak az irodából - Channel, el kell mondjam, hogy mik várnak rád. Először is gyógyszert fogsz kapni, pontosabban injekciót hasba, ami újra beindítja az izmok működését a lábadban ezáltal könnyebben tudod majd végrehajtani a rehabilitációs tornákat. Másodszor, remélhetőleg nemsokára hanyagolható lesz a tolókocsi is. Amint látjuk, hogy tudsz rendesen, mankóval járni nem lesz rá szükség. Viszont egy valamit tudnod kell. Ez nem lesz gyerekjáték. 6 hónap, az sok idő, és valószínűleg az edzéseket sem tudod elkezdeni rögtön azután, hogy újra tudsz majd járni
- Mivel focista vagyok, gondolom mindenki megtesz majd minden tőle telhetőt, hogy minél hamarabb visszatérhessek a pályára
- Rendben, nem szeretnék belefolyni. Inkább fojtatnám. Szóval hogy is mondjam, khm - köhintett - a barátja.
- Parancsol doktor úr? - néztem rá felvont szemöldökkel.
- Csak azt akarom mondani, hogy semmilyen nemi kontaktusba nem kerülhetnek.
- Már megbocsásson doktor úr, de nincs barátom.
- Ó, rendben akkor azt hiszem részemről ennyi. Holnap 10 előtt várom.
- Rendben. Ó persze még egy kérdés. Az injekciókat mikor és mennyit kapok?
- Napi 5x.
Ezzel megfordultam a tolókocsimmal, majd kigurultam az irodából.
- Indulhatunk - mondtam és a kórház kijárata felé vettem az irányt.
Másnap reggel viccesen indult, mert anya felkiáltott, hogy indulunk és siessek lefelé, csak hogy ez nem sikerült egyedül, ezért megkértem, hogy segítsen.
Egy percen belül a szobámban termett és segített lemenni. Ez az első nap, hogy rehabilitációra megyek. Kicsit félek is, de a szüleim és Lucas is itt vannak velem. Amikor kiszálltam a kocsiból, persze segítséggel, hirtelen megcsapta az arcomat a nap sugara és kellemesen csiklandozott. Lecsuktam a szemem és élveztem ezt a gyönyörű pillanatot. Próbáltam elterelni a gondolataimat arról, hogy mi is fog történni velem az elkövetkező 6 hónap során. Bementünk a kórházba, bejelentkeztünk és engem már kísértek is valami más helyre. Kicsit féltem, hogy mit fognak velem csinálni, de semmi komoly nem történt. Egy tornateremszerű helyiségbe toltak. Megmutatták, hogyan haladnak azok akik szintén lebénultak, de van reményük arra, hogy felépüljenek. különböző gépekkel, korlátokkal és rengeteg segítséggel hatásosan gyógyulnak. Bár nyár van és a következő szezont biztosan kihagyom azért örültem, hogy fel fogok épülni és így nem is tűnik nehéznek. Az első két hétben különféle masszázsokat kapok, amik beindítják a vérkeringést és valamennyire az izmokat is megmozgatják. Emellett fontos az is, hogy napi 5 injekciót kapok reggel 8 és este 9 között 3 óránkként. Kibírom. Sajnos eddig csak erről tájékoztattak, a többiről pedig majd a kezelés során.
Az első nap izgalmas és persze fárasztó volt. Na, nem azért mert két óra masszázst kaptam, hanem azért, mert nagyon sűrű volt ez a program. A kezelés után anyáék úgy döntöttek, hogy elvisznek a csapathoz. Amikor betoltak az ajtón, különös érzések öntöttek el, amik elég vegyesek voltak. Jók és rosszak egyaránt. A jók azok, hogy ismét ott lehettem, érezhettem azt a megszokott, számomra már monoton illatot, ami mindig áradt a központban. Annyira hiányzott már ez az egész. De, persze ott voltak a rosszak is. Rossz volt, mert nem állhattam fel, nem mehettem be az öltözőbe, nem vehettem magamra az edződresszem. Viszont, szívesen látott vendég vagyok, hiszen ez a második otthonom. Életem eddigi nagy részét itt töltöttem. Kimentünk az edzésre is, és láthatóan a lányok is nagyon örültek nekem, hisz mind odajöttek hozzám, ismét beszélgettünk, biztattam őket, majd miután befejeztük az örvendezést, beszéltünk az edzővel is, majd átadtuk neki a papírokat. Hála az égnek a csapat gondoskodik az ellátásomról, és amint képes leszek újra járni, ők veszik át a rehabilitációt. Miután mindent elrendeztünk hazafelé vettük az irányt, majd vacsora és fürdés után, ami ismét csak nehéz dolog volt, mégis könnyebb mint Lucasszal, lefeküdtem aludni.
* 1 hónappal később*
Gyorsan telik az idő, hiszen már egy hónap telt el az első kezelés óta. Minden fura körülöttem, nehéz megszoknom, hogy mindenhez segítség kell, de kezd elviselhetővé válni, Talán mire vége lesz ennek az egésznek, addigra meg is szokom ezt az örökös sürgés-forgást, ami körülöttem van. Az is fura, hogy Lucas egyre több időt tölt velem, és kicsit másképp kezel mint azelőtt. Még mindig magát hibáztatja a baleset miatt, és bár nem mondja én tudom, hogy ez így van. Kicsit kiakaszt már az örökös 'annyira sajnálok mindent' stílusával. Néha olyan szívesen lefejelném, csak hogy sajnos nem tudom mi járhat a fejében. egyszerűen képtelen vagyok megfejteni. Pedig annyira szeretném, mert akkor sokkal könnyebb volna minden. De mégsem erőltethetem rá, vagy eshetek neki, hogy már pedig mondja el mi kínja van. Ha akarja elmondja, ha nem nem. Nem érdemes ezzel foglalkoznom, ő ilyen és kész. Gondolatmenetemből a telefonom csörgése zökkentet ki, de amint megláttam a számot inkább üzenetrögzítőre kapcsoltam és csak úgy hallgattam.
- Szia szerelmem. Megértem, hogy most nem veszed fel, talán direkt, vagy talán tényleg nincs nálad a telefon. Ne haragudj, hogy ennyi idő után kereslek, annyiszor akartalak már keresni, de sosem tettem meg. Sajnálom, hogy úgy ott hagytalak, de talán most jött el annak az ideje, hogy tisztázzunk mindent. Hallottam, hogy mi történt veled, ez egyszerűen borzalmas. Nem is tudom szavakkal kifejezni, mennyire fáj, hogy nem lehetek most ott veled, és nem segíthetek rajtad. Persze, gondolom Lucas biztos ott van. Ő mindig ott volt, nem úgy mint én. Önző voltam és hibáztam sajnálom. Hamarosan meglátogatlak. Később még jelentkezem, de most mennem kell. Szeretlek Channel, vigyázz magadra.
Könnyek szöktek a szemembe a hangja hallatára. Már lassan egy éve, hogy nem hallottam felőle semmit. Az egész 2011 szeptemberében kezdődött, amikor részt vehettünk pár Real Madrid edzésen. A mai napig nagyon jó kapcsolatot ápolok a csapattal, még virágot is kaptam tőlük, és rengetek jó kívánságot a közösségi oldalakon is. Casillas, és persze a csapat is tiszteletünkre, vagyis új barátságunkra egy kisebb összejövetelt szerveztek. A lányokkal egy asztalnál foglaltunk helyet, majd miután meg volt a vacsora, mindenki a tánctérre indult, kivéve engem. Tíz perc elteltével valaki helyet foglalt az asztalnál, de sajnos mivel sötét volt nem láttam pontosan, ki az.
- Fogyasztasz valamit? - kérdezte.
- Esetleg egy gyümölcslevet - válaszoltam.
- Pincér, két gyümölcslé lesz. A neved elárulnád nekem?
- Persze, Channel - mosolyogtam illedelmesen.
- Ó tényleg, el is felejtettem - csapott a fejére, majd előre hajolt és végre felismertem, hogy ki ő .
- Mesut te vagy az? Esküszöm, hogy nem ismertelek meg, ne haragudj, de tényleg fáradt vagyok. - nevettem fel kínosan.
- Ugyan, semmi baj. Kérdezhetek valamit?
- Csak nyugodtan.
- Te miért nem táncolsz, mint a többiek?
- Nos, edzések után külön edzéseket kapok, amik eléggé lefárasztanak, így nem sok kedvem van most táncolni.
- És ha én kérnélek fel egy táncra? - kérdezte és nagy szemeivel könyörgőn nézett rám, és bármennyire se volt kedvem, mégis igent mondtam neki.
Ekkor csendült fel egy lassú szerelmes dal, ami akkor pont alkalomhoz illő volt. Igaz, az elején kicsit elpirultam, de aztán nagyon élveztem a táncot. Fejemet mellkasába fúrtam, és hagytam, hogy elvarázsoljon a pillanat. Azt kívántam, hogy ne érjen véget ez a tánc. Sajnos, nem teljesült, mert a zene véget ért és eztán gyors dalok váltották egymást. előtt véget ért volna közös táncunk, felemeltem a fejem, a szemébe néztem és rámosolyogtam, amit ő is viszonzott. Amikor felcsendült a következő szám, mi már nem voltunk a parketten, visszaültünk a helyünkre és a kikért gyümölcslevünk mellett beszélgettünk az est hátralevő részében.
Így kezdődött az egész, aztán randizni kezdtünk, 2012 januárjában hivatalosan is bejelentettük, hogy együtt vagyunk, amit akkor sokan nem néztek jó szemmel, mert túl fiatalnak tartottak hozzá. Nem hallgattunk senki véleményére és másfél évig boldogok voltunk. Aztán eljött 2013 szeptembere, amikor meg sem várva az én reakciómat átigazolt Angliába, és itt hagyott. Előtte már rengeteget veszekedtünk, de fogalmam sem volt arról, hogy miért ilyen feszült és ideges. Aztán az egyik este közölte, hogy a jobb lenne a kapcsolatunknak véget vetni, mert távol leszünk és úgy sem működne. Másnap reggel még kikísértem a reptérre, elbúcsúztunk, és pár hét elteltével nem hallottam többé felőle semmit. Akkor nem igazán tudtam feldolgozni, hogy mi is történt, rengeteget sírtam és magamban kerestem a hibát, amiért itt hagyott. Lucas rengeteget vigasztalt, és mivel akkoriban szívesen látott vendég voltam a Realnál, nagyon jó kapcsolat alakult ki köztem és a csapatkapitány helyettes közt. Ramos, mintha a bátyám és az apám lett volna egyben azokban a napokban. Rengeteget beszéltünk, függetlenül attól, hogy meccse volt vagy esetleg edzése. Neki és Lucasnak köszönhetően 2 hónap után sikerült eltemetnem magamban a Mesut iránti érzéseimet, és végre újra önmagam voltam a pályán. Akkor ez nagy fejlődés volt, mert nagyon rossz hangulat uralkodott a csapaton és az edző kénytelen volt mellőzni a meccseken.
Nos, ez a mi kis rövid történetünk, és most nagyon felzaklatott, hogy hívott és találkozni szeretne velem. Azt hiszem a könnyeim megint előfognak törni, és újra végig sírom az éjszakát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése