Chapter Two

Sziasztok! Itt lenne az új rész, remélem tetszik. Ha igen KOMMENTELJETEK ÉS IRATKOZZATOK FEL! Köszönöm puszi :* ♥

Nobody said it was easy.

Újabb öt nap telt el, mióta először felébredtem a kómából, és holnap végre hazamehetek. Még sohasem vártam ennyire azt, hogy otthon legyek. Ma végre lekötnek ezekről a hülye gépekről, kapok egy tolókocsit és mehetek. Megbeszéltem anyáékkal, hogy szeretnék visszajönni rehabilitációra. Szeretnék újra lábra állni. Nem bírnám ki, hogy mindenki csak engem ugrál körbe. Nem, nem tehetem ezt velük. Nem nézhetem, ahogy miattam tönkre mennek.
 Erős vagyok, próbálom magammal elhitetni. Beszéltem Lucasszal is. Azt mondta, hogy mindenben támogatni fog. Nem engedi, hogy feladjam, és velem együtt fog küzdeni.
Ja persze, hogy ki is Lucas? Nos, néha én is megkérdezem magamtól. Ki is Lucas valójában? Ő ismer a legjobban. A legjobb barátom. Az aki kicsi korom óta mellettem áll jóban- rosszban. Igazából néha nem értem. Amikor itt ült a beteg ágyam mellett, nem szólt hozzám, csak ült csendben. Én ránéztem. Észrevette. Elmosolyodtam, ahogyan ő is. Csak néztem a szemébe, és elvesztem benne.
Hogy szeretem-e? Nem tudom. Egyszerűen nem tudom őt megfejteni. Annyira semmit mondó a tekintete néha. Nem értem. Talán ezért is kötődök hozzá. Túlságosan is, belehalnék, hogyha elveszíteném. Ajh.. Nehéz, nagyon nehéz. Egyszer majd biztos elmondja, ha szeretne valamit, kár ezen törnöm magam.
Gondolatmenetemet az éppen akkor betoppanó orvos szakította meg.
- Nos Señorita Russo. Magunk se tudjuk, hogy miért vagy hogyan, de az állapota folyamatosan javul. Amikor behozták a kórházba esély sem volt arra, hogy ön újra lábra álljon. Ellenben most, valóságos csoda az ami önnel történt. Señorita, magára nagyon vigyáznak odafent.
- Köszönöm doktor úr - szólaltam meg kissé meglepően.
Mi az, hogy esély sem volt arra, hogy felépüljek? Már mindegy, azt mondta, hogy folyamatosan javulok, ami azt jelenti, hogy lábra fogok állni. Ez az! Taps magamnak, nem maradok nyomorék.
- És ami a rehabilitációt illeti.
-Igen? - kérdeztem picit hangosan.
- Holnap után már kezdheti.
- Rendben köszönöm -  intettem búcsút az orvosnak.
- És akkor megkérném a tisztelt szülőket, hogy fáradjanak velem a papírok rendezése miatt.
És anyáékkal együtt távozott a kórteremből. Csak én és Lucas maradtunk bent.
- Miért csinálod ezt? - kérdeztem tőle.
- Mit? - nézett rám, úgy mintha nem értené.
- Ezt az egészet. Itt vagy mellettem. Nem hagysz itt, tartod bennem a lelket. Mások már rég itt hagytak volna.
- Azért, mert én hiszek benned. Tudom, hogy fel fogsz állni és minden olyan lesz, mint régen. Azért mert erős vagy. Azért mert a részem vagy és nem tudnám magamnak megbocsájtani, ha miattam így maradnál.
- Ezt már megbeszéltük. Nem te vagy a hibás! Ne hibáztasd magad kérlek! Ez nekem jobban fáj, mintha kést forgatnának a szívemben. Ne tedd ezt velem!
És ekkor elhallgatott. Kiseperte a szemembe hulló hajamat és adott egy puszit a homlokomra, amitől a hideg is kirázott.
 - Komolyan, néha nem értelek - vetettem neki oda.
- Komolyan, néha én se téged. Miért kell mindig ilyen naivnak lenned? Csak egyszer fogadnád el a tényt, hogy valaki vigyáz rád és semmiben sem vagy egyedül. Belehalnál? - meredt maga elé, majd kínosan felnevetett. - Jó ez egy rossz vicc volt.
Halványan elmosolyodtam, majd lecsuktam a szemem, vettem egy levegőt és rápillantottam a mellettem csöpögő infúzióra.
- Már nem sok van benne - mondtam halkan.
- És nemsokára jöhetsz haza - suttogta és kezét a kezemre kulcsolta biztatás kép.
Ilyenkor megkérdezem magamtól, hogy mit érzek iránta. Igen a barátom, de ilyenkor talán sokkal több. Viszont sohasem adnánk fel a barátságunkat, holmi kis érzelemért. Mert ez nekünk sokkal fontosabb. És ha jobban belegondolok ez már csak természetes. Megpuszil, megfogja a kezem, mellém fekszik. Igen ilyen egy igaz, legjobb fiú barát. És talán az egyik fél többet érez a másik iránt, talán mindkettő többet érez a másik iránt, de sohasem vallanák be, mert annyira tisztelik egymást, hogy ezt nem tehetik. Talán örökre megváltozna köztük minden. Talán így a legjobb. Mert talán így kell lennie. És, hogy mit teszek ellene? Semmit. Mert nekem így tökéletes. És ha néha feltörnek az érzéseim visszautasítom őket. Eldobom őket, ahogy most is. Soha többé nem gondolok ilyesmire, soha.
- Merre járnak a gondolataid? - mosolygott rám és végig simította az arcomat.
- Nem tudom, valahol messze, kint a szabadban, de semmiféleképp nem itt. Az kizárt. Utálom ezt a helyet.
- Nem mondtál újat. Szerintem hamarabb tudtam mint te. Sohasem szeretted ha be voltál zárva és korlátozott volt a mozgás köröd. Te egy szabad ember vagy senki sem szabhat neked határokat.
- Túl jól ismersz.
- Nem tudsz meglepni. Kb sejtem, hogy mit fogsz mondani.
- Tényleg? És azt is kitalálod, hogy mire gondolok?
- Persze - kötekedett tovább.
- Na lássuk. Találd ki!
- Hmm nézzük, szerintem most arra gondolsz, hogy mikor mehetsz újra focizni.
- Nem talált, egy hatalmas pizzára gondoltam, mert nagyon szar ez a koszt ami itt van.
- Jó oké - nevetett fel hangosan -, mégis meg tudsz lepni.
- Köszönöm.
Elmosolyodtam, majd a szüleim is megérkeztek, megvártuk, amíg lecsöpög az infúzió, és elindultunk haza.
Home sweet home vagy hogy is mondják angolul. Itthon vagyok két hét után és az igazság az, hogy imádok itthon lenni. A baj csak az, hogy a szobám az emeleten van, így úgy döntöttünk, hogy Lucas itt marad velem, hogy a szüleim tudjanak dolgozni és segít mindenben. De én nem szerettem volna minden szabad idejét elrabolni, pláne azért nem, hogy engem pesztráljon, ezért javasoltam anyáéknak, hogy nézzünk egy gondozót, akit akár a kórházból is kérhetnénk. Lucas nem akarta, csak azzal a feltétellel ment bele, hogy délután ő  vigyázhat rám. Mivel tudom milyen makacs belementem.
Épp a szobámban nézegettem a közösségit, ezer meg ezer üzenet, értesítés, jó kívánságok. Nagyon sokan szorítottak értem. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen sok mindenkinek fogok hiányozni. Amíg én visszaírtam mindenkinek, nyílott az ajtóm. Lucas volt egy hatalmas pizzával a kezében.
- Te meg mit hoztál?
- Pizzát. - feküdt be mellém az ágyra.
- Imádlak - mondtam visítva mikor elvettem tőle a pizzát és beleharaptam egy szeletbe.
- Hát persze, ilyenkor mindig.
- Héj ez most szarkazmus volt?
- Nem, dehogy - nevetett kínosan.
-  Megfejellek! - kiáltottam rá.
- Gyere Pocahontas vagy Xena már nem is tudom. Biztos, hogy a legjobb barátomat hoztuk haza a kórházból? Mert ha nem téged visszaviszlek.
- Haha, nagyon vicces - haraptam bele már a második szelet pizzámba.
- Nem, te vagy az tényleg. Csak te bírsz ennyit enni.
- Hih - vigyorodtam el -, tudom -  és nyomtam egy puszit az arcára a pizzás számmal.
Az este további részét is együtt töltöttük, majd mivel a szüleim éjszakások voltak Lucas éjszakára is maradt.
- Lucas! Nekem el kell mennem fürdeni. Ezt hogy fogjuk megoldani? - meredtem rá.
- Kínos lesz, de valahogy megoldjuk.
- Na jó tudod mit? Szedd elő a bikinimet! Abban fogok fürdeni!
- Megbeszéltük - nevetett fel megkönnyebbülve. - Majd kiálts ha készen vagy - mondta és hozzám vágta a bikinimet és kiment a szobámból.
A bikini alsót még csak-csak felvettem, hiába bénák a lábaim, valahogy sikerült, de a bikini felsőmmel sehogy sem boldogultam. Nem tudtam bekötni.
- Kész vagy? - kopogott be Lucas.
- Hát ami azt illeti..
 És ekkor bejött a szobába. Megdöbbenve látta, hogy csak a felsőt kell bekötnie.
- Pedig már azt hittem segítenem kell.
- Perverz állat! - kiáltottam és hozzávágtam a párnámat.
- Héj szerintem nem illik így bánni a "gondozóddal".
- Szerintem meg igen.
Óvatosan a karjába vett és a már kész fürdő vízbe tett.
- Köszönöm. Majd szólok ha segíteni kell.
- Akkor most kiküldesz.
- Hát látod.
Csalódottan ment ki a fürdőszobából. Nos erre értettem azt, hogy néha nem értem őt. Komolyan, le öltöztetne és utána fel. Na azt már nem. Nagy nehezen megfürödtem és közben azon gondolkoztam, hogy milyen más most itthon. Nem tudok járni. Eddig még nem vettem észre a különbséget, de most már érzékeltem. Még csak az udvarra sem mehetek ki. Jó talán egy napot kibírtam, de a többit hogy fogom? 6 hónap a rehabilitáció, ha minden jól megy. Te jó isten fél év! És még akkor sem leszek tökéletes, mert az igazi edzéseket majd csak akkor fogom kezdeni. Nehéz, nagyon nehéz. Szeretnék már túllelni rajta, vagy inkább meg nem történté tenni azt az estét. Jó lenne, de sajnos nem lehet. Nem tudom visszapörgetni az időt.
Míg így merengtem magamban, kihűlt a víz és szóltam Lucasnak, hogy segítsen. Kivett a kádból, rám tette a kendőt és a hajamat is beszárította. Szerintem fodrász is lehetne ha akarna. Utána felöltöztem, majd Lucas az ágyba vitt (nem abban az értelemben) és miután ő is elkészült bebújt mellém az ágyba.
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy itt alszol velem?
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy egyedül hagylak?
- Nem, de azt se, hogy mellettem alszol.
- Ha ennyire szeretnéd aludhatok a földön is.
- Nem leszek szemét.
- Szóval akkor itt alszok - vigyorgott pimaszul.
- Jó itt alszol.
- Mit nézünk?
- Fogalmam sincs tegyél be valamit én addig hozok popcornt.
Lucas furán nézett rám.
- Ja, hogy nem tudok lemenni a konyhába. Pedig egy pillanatra elhittem. Mindegy akkor csináld meg mindkettőt.
Szóval az esténk ilyen hangulatban telt. Popcornt ettünk, filmeztünk, úgy mint régen. Csak az volt a különbség, hogy míg általában ő választott filmet én csináltam popcornt és kakaót. Hiányzik a lábam! Nagyon! Szükségem van rá! Az este folyamán még előfordult, hogy elfeledkeztem arról, hogy a lábam nem mozog így felajánlottam, hogy lemegyek a konyhába ezért-azért. Aztán végül hajnal kettőkor kikapcsoltuk a tv. Elfordultam Lucastól ő pedig hátulról átölelt. Szerettem volna tiltakozni, de jelenleg ő az erősebb. Nem tehettem semmit, és végül így aludtunk el.