Chapter Four

Nos itt is lenne a következő rész, jó olvasgatást! :) :*

Everything will be alright.

Újabb egy hét telt el, mióta telefonált. Azóta semmi jelet nem adott magáról, én pedig kezdem jobban érezni magam. Igaz, még mindig nehezen alszok, de amire minden megoldást jelent azt csak egy jó barát lehet. Tegnap beszéltem Ramosszal, és megígérte, hogy a ma délutánt velem tölti, mivel már nagyon rég beszéltünk. A délelőttöm szokásos rendben telt, semmi különös nem történt. Két óra körül hallottam, hogy valaki benyit a házba.
- Chan, itt vagy? - jött a kérdés lentről.
- Mivel nem tudok szaladni igen itt, amúgy már világgá mentem volna. - válaszoltam szarkasztikusan.
- Drága, pici Chan. Látom még mindig a régi vagy - mosolygott Sergio az ajtóban.
- Ez csak természetes. – mosolyogtam elégedetten. – Na, akkor hová megyünk?
- A Croccos Pizzába, az a törzshelyünk.
- Jó választás. Indulhatunk, persze csak ha segítesz.
Kínosan felnevetett, majd könnyedén felemelt levitt a lépcsőn, betett a kocsiba és indulásra készen voltunk. Nem kellett sokat utaznunk, de kicsit kellemetlenül éreztem magam, hogy cipelnie kell. Kedvenc asztalunknál foglaltunk helyet, és míg a rendelést vártunk egyből beszédbe kezdtem.
- Szóval, gondolhatod, hogy nem a semmiért kértem, hogy találkozzunk, ezért nem szeretnék kertelni. Múlt héten felhívott, és azt mondta, hogy látni akar – fújtam ki egyszerre a mondanivalóm lényegét.
Sergio ekkor kortyolta a vizét, amit rögtön félre is nyelt.
- Mesut hívott fel téged? Miért?
- Pontosan erre szeretnék választ kapni. Mégis kitől tudja, hogy balesetem volt. Nem beszéltél vele véletlenül? – meredtem rá kicsit dühösen.
- Csessze meg. Lehet. De akkor sem gondoltam volna, hogy ilyen figyelmet fordít majd erre az egészre és utánad jön. Tényleg nagyon jó haverok vagyunk, és egy szóval sem említette, hogy érezne irántad valamit – jött a rögtönzött válasz, majd kis gondolkodás után folytatta. –Talán néha megkérdezte, hogy mi van veled, de azt is számomra észrevehetetlenül csinálta – húzta meg a vállát.
- Igazából, nem is az zavar, hogy látni akar, hanem az, hogy már lassan egy éve nem hallottam felőle semmit. Plusz a balesetem is több mint egy hónapja történt. Miért pont most hívott? Hogy fogok reagálni erre? Azt sem bírtam feldolgozni, hogy felhívott, azt meg pláne nem bírom ki, hogy még egyszer itt hagyjon. Elegem van belőle. Azt hittem, hogy rég elfelejtett, és talált magának valami angol nőt. Én ezt, nem bírom – fejeztem be végül, és szemeim könnyekkel teltek meg.
- Figyelj – kezdte mondandóját és közbe megfogta a kezem -, megoldjuk, oké? Egyszer már sikerült. Akármennyire is jó haverom, nem fogom engedni, hogy megint tönkre tegyen.
Felsóhajtottam a szavai hallatán, az emlékek végig pörögtek az agyamon. Épp oly élethűek voltak, mintha csak most történtek volna. Nagy levegőt vettem, visszafojtottam könnyeimet, ránéztem barátomra, aki egy biztató mosolyt küldött felém, az önbizalmam pedig visszatérni látszott.
- Köszönöm, nem tudom, mi lenne veled nélkülem – mondtam ki végül.
- Ugyan már, mire valók a barátok?
- Na, jó, hagyjuk az én bonyolult és csöppet sem vidám szerelmi életemet. Veletek mi újság? Hogy van a kis Sergio Junior? – mosolyogtam barátomra.
Viccesnek tartottam, hogy a focisták a fiaiknak a saját nevüket és mellé a Juniort adják. Annyira egoisták.
- Megvagyunk. Viszont Pilar már hiányolt, és sajnálta, hogy eddig nem tudott meglátogatni – vigyorgott.
- Örülnék neki, ha meglátogatnának. Nem is érintkezek emberekkel, rám férne már egy kis társaság.
- Azt hiszem, ezt majd otthon megemlítem. Ha a megérzésem nem csal este már ez egy túltárgyalt dolog lesz – húzta ki magát büszkén.
Reakcióján nevetnem kellett.
- Köszönöm Senor Mindentelőretudok Ramos – bokszoltam vállba, ő pedig tetetett lány hangon felsikított.
- Ez fájt – grimaszolt.
- Rosszabb vagy, mint egy 5 éves kislány – gúnyoltam ki ismét
Délutánunk további része úgy telt, mint régen. Beszélgettünk a semmiről, közben kocsikáztunk és élveztük a spanyol nyár melegét. Szinte megint minden a régi volt. Majdnem.
- Ma este parti lesz Crisnél, nem akarsz átjönni? – kérdezte.
- Nem is tudom. Ha buli van, tudod, hogy nem lehet lelőni, ráadásul imádok táncolni, és jelenlegi helyzetemben ez lehetetlen. Másrészt viszont, nagyon rég láttam már mindenkit, és olyan jó lenne megölelgetni őket – mondtam, s közben cukin vigyorogtam hozzá.
- Szóval akkor mégis jössz?
- Azt hiszem, persze csak ha nem zavarok. És a szüleimnek is szólnom kell, hogy megyek. Tudod, újabban ismét gyerekként kezelnek.
- Megértem az aggódásukat, hisz én is apa vagyok, de azt hiszem, ha nem akarnának engedni, meg tudom őket győzni arról, hogy vigyázok rád – mondta magabiztosan.
- Remélem, hogy igazad lesz.
A szobámban készülődtem, Ser megígérte, hogy 7-re értem jön. Szüleimet nem kellett győzködni, elengedtek, mondván, hogy úgyis elmennék, ha akarnék. Néha elgondolkozom azon, hogy mikor kerülök már el innen. Mikor lesz saját házam, nagy udvarral, úszómedencével és egy focikapuval, plusz egy nagy garázzsal, amiben a csodaszép autóm áll. Minden reggel azzal járnék be dolgozni, az öltözőben átöltöznék és várnám, hogy elkezdődjön az edzés. Egy normális felnőttnek, azt hiszem, hogy így telnek a hétköznapjai. Ezzel szemben, én 23 évesen, itt ülök a szüleim házába, a szobámban, a tükröm előtt. Éppen buliba készülök, vagy inkább csak egy kisebb családi összejövetelre, mert a focisták nem bulizhatnak. Aha, persze. Aztán azt se felejtsük el, hogy nem tudok járni. Talán, ha még tini lennék, normális lenne, ha buliba készülnék, csak hogy jelenlegi állapotom csöppet sem normális. Az életem egy nagy katasztrófa. Edzenem kellene, meccsekre járnom, együtt ünnepelni a csapattársakkal, élnem kellene az életem. Miért én vagyok pont az, akivel ez a szörnyűség történt? Könnyeimmel küszködve, amik ma már másodjára törnek elő, belenéztem a tükörbe, és csak azt kérdezgettem magamtól: Miért?
- Kicsim készen vagy? – hallottam lentről a hangot.
Gyorsan megráztam a fejem, megigazítottam a sminkem, és indulásra készen voltam. Ma este igenis jól fogok szórakozni. Semmi sem ronthatja el. Újra normális leszek.
Mostanában már kezdek egyedül közlekedni a házban, így most is egyedül gurultam el lépcsőig, ott pedig anya segítségével átültem a mozgáskorlátozott liftbe, vagy mi az. Lényegében 5 perc múlva a földszinten voltam, indulásra készen. Sergio már várt, láttam, ahogy épp apával mosolyognak valamin. Tiszteltem a szüleimben, hogy ahányszor ide egy focista, legyen az bármilyen híres is, betette a lábát, ők sohasem üldözték el nyálcsorgató modorral. Ugyanúgy kezelték őket, mintha normális emberek lennének, bár előtte elmondtam nekik, hogy ne bánjanak velük királyként, örülnek, ha nincsenek szem előtt. Eleinte ha engem kértek volna erre, biztos, hogy elbénáztam volna.
Az út kicsit hosszú volt, mivel Cris háza a város másik végén található, eléggé eldugott helyen, én is még csak egyszer jártam itt. Homályosan emlékeztem a csodás kertre, és amikor kerekeim segítségével begurultam, a látvány megerősítette emlékezetemet. A nap már lemenőben volt, így az egész vöröses fényben úszott. Átlósan volt felakasztva pár lampion, alattuk egy grillsütő, amik egy kerti sütögetésre invitáltak. Sergio betolt a házba, közben én a házigazdát kutattam szemeimmel, aki hamarabb talált meg minket.
- Csáó Sese – pacsizott le csapattársával. – Nocsak, kit látnak szemeim? – mosolygott rám Cris. – Hát te hogy tévedtél ide? – mért végig szemeivel.
- Hidd el, nem magamtól jöttem – húztam meg a vállam -, hívtak – utaltam ezzel barátomra mentegetőzve.
A portugál hangosan felnevetett.
- Én aztán nem haragszom, sőt örülök, hogy végre látlak – mondta és egy öleléssel üdvözölt. – Azt hiszem, szólok a többieknek is, hogy itt vagy.
- Csodás, addig én hazaugrom Pilarért, megtennéd, hogy addig rajta tartod a szemed? – kérdezte a hátvéd.
- Azt hiszem menni fog – legyintett, majd már tolt is a vendégek közé. – Hé, nézzétek, ki van itt! – kiáltott a csatár csapattársainak, mire mindenki odakapta a fejét.
Mosolyogva és kissé zavartan üdvözöltem őket.
- Señorita, jó újra látni köztünk! – köszöntött Iker, a csapatkapitány.
- Na látszik, hogy kikerültél köreinkből, már nem is tudsz magadra vigyázni – jegyezte meg gúnyosan Pepe, majd hirtelen felugrott a székéből és átvette a dadus szerepét Cristianótól. – Na, gyere csak, mesélj nekünk mi történt veled, rég láttunk, olyan mozdulatlannak tűnsz.
Erre a kijelentésére néhányan lehurrogták, majd valaki fejen dobta egy papírgalacsinnal.
- Ez nem volt vicces – ráztam meg a fejem, majd felnevettem -, szóval mindenki kíváncsi, hogy mi történt velem? – néztem körbe mire bólintottak.
Elmeséltem nekik, hogy mi történt, ők pedig megértően végig hallgatták, és együtt éreztek velem, hiszen így nem tudok edzeni, focizni. Tulajdonképpen a munkámat nem tudom végezni még jó hosszú ideig, ami az ő hivatásuk is, és bele gondolva el sem tudom képzelni, hogy milyen lenne, ha egyik fiú így járna, mint én. A világ figyelné árgus szemekkel, hogy mi lesz így a csapattal, mihez kezdenének a hiánnyal, hogyan pótolnák, milyen hatással lenne a csapat munkájára, és ezt hogyan használná ki az ellenfél. Nos, elgondolkoztató dolgok ezek, és úgy tűnt nem csak engem rémisztett meg a gondolat, hogy bárki járhat így. Mivel kezdett a hangulat feszült lenni, így örök mókamesterünk Marcelo dobta be magát. Szokás szerint hozta a formáját a brazil, és egyenesen megtiltotta, hogy magunkba zuhanjunk, valamint valami általa kitalált új táncot mutatott be, amihez segítségül kérte Jamest, a kolumbiai középpályást. Nagyon sokat nevettünk rajtuk, közben elkészült a vacsora is, és időközben Sese is visszatért Pilarral, aki rögtön mellettem foglalt helyet, és beszélgetni kezdtünk. Érdekes volt, hogy a barátnők/feleségek közül mindig is vele volt a legjobb kapcsolatom. Megemlítette, hogy a kolumbiai középpályás feleségével, Danielával egész jól kijönnek, aztán mondta, hogy megismerhetném, mire bólintottam. Mosolyogva fogadta válaszom és teljesen belefeledkezett a mondandójába. Szerinte egész jól ki fogunk jönni, mert ő is sportol. Boldogan pillantottam körbe, és nyugtáztam magamban, hogy már hiányzott ez a társaság, és hiába híresek, nekik is van egy médián túli arcuk, amit nem sokan ismernek, és én ennek tagja lehetek.
- Itt vagy? – rázott meg Pilar.
- Persze, csak kicsit elkalandoztam.
- Vettem észre – nevetett fel hangosan.
- Hol van Irina? – néztem körbe hirtelen.
- Valami divatbemutatónk Párizsban.
- Érdekes, és Cris nem ment?
- Nem. Most jöttek haza Brazíliából miután kiestek a világbajnokságon, ő elment Párizsba, majd talán augusztusba mennek nyaralni. - Csak nem gond van? – kérdeztem kicsit meglepődve.
- Valami olyasmi – húzta meg a vállát barátnőm.
Elgondolkoztam a hallottakon, és kicsit furcsálltam a dolgot. Mikor legutóbb itt jártam még minden rendben volt, de hát a celebek élete nem könnyű, így nehéz összeegyeztetni a kettőt. Miután ezt tisztáztam magamban, nem foglalkoztam tovább a dologgal. Rápillantottam az órámra, ami már éjfélt mutatott, így gondoltam ideje lenne menni. Gyorsan elbúcsúztam mindenkitől, majd hátvéd barátom hazafurikázott. Megköszöntem az estét, majd anyáék átvettek, és még hallottam, ahogy Ser kikanyarodik az utcából. Gyors elkészülés után azonnal ágyba bújtam, mivel tudtam, hogy a ma este ellenére, reggel ugyan úgy kórházba kell mennem.