Chapter Five

  

Sziasztok! Nagyon sajnálom, hogy nem hoztam részt, de annyi dolgom volt, hogy nem sikerült. Ráadásul nemsokára suli, én pedig megyek vissza a koliba, so fogalmam sincs hogy fogok nektek írni! :/ Egyébként nagyon köszönöm a 12 feliratkozót! Ja és még valami, lenne egy új blogötletem, ha érdekelne valakit itt (facebook) tud elérni! :)

Remember! You can do it!

Az esti kiruccanásom volt az első a balesetem óta. Meglepő, mert nem feszengtem és nem gondolkoztam azon, hogy vajon melyik pillanatban fog ismét valami rossz dolog történni. Feloldódtam, és újra otthon éreztem magam. Talán azért, mert tudtam, hogy olyan társaságban vagyok, akik nem csinálnak hülyeséget, és teljes mértékben vigyáznak rám. Igaz, rég volt már, hogy ilyen sokáig voltam fent, ezért a reggeli kelés kicsit nehezebben ment, valamint a kórházban újabb kezelés elébe néztem. Ezúttal egy medencéhez vittek, ahol a víz segítségével próbálták az izmokat megmozgatni a lábamban. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy éreztem valamit, mert sajnos mozgató rugóim még mindig nem reagálnak semmire. Kicsit letörte a hangulatomat, de az orvos szerint ez normális, még csak egy hónap telt el így, az hatalmas változás lenne. Némileg feldobott a kijelentése, másrészt pedig ismét előkerültek az emlékek, amikor az edzőtáborba mentünk ilyenkor nyáron. Továbbá az is frusztrált, hogy előreláthatóan további öt hónap áll még előttem a kezelésből, és ez is csak a járásig fog felkészíteni. Otthon tovább töprengtem a dolgon és mindenféle rémképek jelentek meg előttem. Hogy mégis mikor tanulok meg újra járni, mennyi időt vesz majd igénybe, mire újra felerősödöm és még hasonló dolgok. Mivel már teljesen világfájdalom hatása alá kerültem, így tudva azt, hogy úgy sem kapok választ a kérdéseimre, csak az idő múlásával, így miközben a telefonomat nyomkodtam kínosan felnevettem. El sem hiszem, hogy ilyen butaságokon törtem a fejem, de sajnos ez történik akkor, ha az ember nem tud járni, a barátai elfoglaltak, a szülei pedig dolgoznak. Unalmamba tárcsáztam és már hívtam is. Két csöngés után fel is vette.
- Hola Luc – köszöntöttem barátomat.
- Hola Chan!
- Rég beszéltünk, és valamiért kerülsz mostanában. Nincs kedved átjönni?
- Chan, szívesen mennék, de nem vagyok otthon.
- Ó – biggyesztettem le a számat. – Merre vagy?
- Amerikába a szüleimnél.
- De én nem is tudtam, hogy elutaztál.
- Tényleg? Pedig az utóbbi napokban mindig mondtam, hogy elutazom hozzájuk. Plusz itt még reggel 7 van.
- Ó, ne haragudj, nem figyeltem. Felébresztettelek?
-Igen, de nem baj.Tegnap kerestelek is otthon, mielőtt kimentem a reptérre, de nem voltál, aztán a szüleid mondták, hogy bulizni mentél.
- A francba. Miért nem hívtál fel?
- Nem akartalak zavarni. Viszont, ha nem bánod én leteszem, nagyon fáradt vagyok. Szeretlek.
Nem tudtam válaszolni, mert már le is tette, engem, meg mint egy nagy arcon csapás ért a felismerés, hogy milyen szörnyű barát vagyok. Legszívesebben elástam volna magam. Az utóbbi időben azért volt velem olyan sok időt, mert most már biztos, hogy a nyár további részét Amerikában fogja tölteni, és én hülye meg észre sem vettem, hogy mit mondott. Egy igazi idióta vagyok. Persze, lelkiismeretem nem hagyta annyiban a dolgot, ezért rögtön dobtam neki egy sms-t. Mosolyra húztam a számat válaszára, és nyugtáztam magamban, hogy mégsem haragszik. A következő pillanatban ismét megszólalt a telefonom, azt hittem, hogy ő hív, és mosolyogva szóltam bele, a kijelzőt nem is figyelve.
- Na, már meg is érkeztél? – kérdeztem.
- Nem tudom, miről beszélsz – szólt egy ismerős hang a vonal másik végéről.
- Cris? – nevettem bele a telefonba.
- Aha, én lennék. – nevetett ő is. - Figyelj, Sese most nem ér rá, ezért engem kért meg, hogy kérdezzem, nincs-e kedved eljönni a mai meccsünkre.
- Atya ég! Dehogy nem – válaszoltam azonnal. – Mikor lesz?
- 9-kor kezdődik.
- Oké, megbeszéltük.
- Érted küldünk valakit fél 8-ra.
- Rendben, akkor majd találkozunk. Szia.
- Szia.
Hangulatom azonnal jobb lett, és széles vigyor ült ki az arcomra. Végig terültem az ágyamon és azon gondolkoztam, hogy mit vegyek fel. Átültem a székembe, odagurultam a szekrényemhez és kivettem belőle egy madridos mezt. A 4-es szám volt rajta. Emlékszem, Sesétől kaptam még nagyon-nagyon rég. Végig simítottam a címeren, majd kivettem hozzá egy fehér csőszárú farmert. Délután 5 körül kezdtem el készülődni, felöltöztem, tettem magamra egy leheletnyi sminket, megcsináltam a hajam. Szüleim nem voltak otthon így felhívtam őket, mielőtt elmentem. Lehet, hogy 22 éves leszek, de most muszáj nekik bejelentenem, hogy hová megyek. Nem ellenkeznek úgy sem, egyszerűen csak féltenek. Talán, cikinek kellene tartanom, de mivel már elmúltam 14 éves, nem teszem. Nagyon örülök neki, hogy mellettem állnak, maximálisan támogatnak és örülnek annak, hogy életben vagyok. A kocsi pontban fél 8-ra jött értem, ahogy Cris ígérte. Hála az égnek, már egyedül is le tudtam menni az emeletről, és hogy könnyebb legyen, két kerekes székem volt; egy fent egy lent. Egész rutinosan jutottam el az ajtóig, majd becsuktam és az autóhoz gurultam. Kíváncsian vártam, hogy ki lehet a sofőröm.
- Chan! – köszöntött. – Hadd mutassam be neked Danielát.
- Szia, Channel vagyok – mosolyogtam rá kedvesen.
- Szia, Daniela. Pilar már sokat mesélt rólad.
- Tényleg? – néztem meglepődötten rá.
- Igen, de ne aggódj csak jókat hallottam rólad – nevetett fel.
Még mindig furcsálltam a dolgot, és féltem, hogy mi lesz a véleménye rólam, de a kocsiban egész jól összebarátkoztunk. Nagyon aranyos lány, elmesélte, hogy találkozott Jamesszel, mennyire szeretik a kislányukat, és mennyire örül, hogy itt lehet Spanyolországban. Mosolyogva hallgattam az élménybeszámolóját a világbajnokságról is, ami élőből még jobb volt, bár sajnálta, hogy nem Kolumbia nyerte. Persze, mindenki örülne, ha a saját országa nyerné a vb-t. A stadionba érve elfoglaltuk a VIP részlegben a helyünket, közben észrevettem, hogy ott van Cris anyukája és kisfia is, így tolószékemmel elindultam feléjük, de Junior hamarabb észrevett, és, odaszaladt hozzám.
- Channel, úúúúúgy hiányoztál! – kiáltotta a kisfiú, én pedig felnevettem.
- Te is nekem – pusziltam bele a hajába. – Mi újság nagyfiú?
- Semmi, mindjárt kezdődik a meccs. Nem fáj? – kérdezte, mikor rám nézett.
- Nem – mosolyogtam rá, és kicsit elgondolkozhatott, de a nagymamája közelebb jött.
- Juni, de bántsd szegény Channelt!
- Ő engem sosem bánt – nevettem el magam.
- Hogy vagy kedvesem? – kérdezte mosolyogva.
- Nagyszerűen, csak korlátozva van a mozgásom – és kijelentésemre ő is elnevette magát.
Beszélgetésünknek a bíró sípja vetett véget, ugyanis akkor mindeni szeme a pályára tapadt. Izgalmasan figyeltük a barátságos meccset, igaz a csapat még nem volt teljesen formába, hisz a vb után többen még pihenőn voltak. Meccs közben megállapítottam, hogy a kolumbiai középpályás nagyon is beilleszkedett a csapatba és egész jól játszik. Sajnos a 90 perc gyorsan elszaladt számomra. Persze, a fiúk simán nyertek, így lefújás után megpróbáltunk az öltöző felé tolakodni. Mivel ők gyorsabban értek be, így meg kellett várnunk, míg lezuhanyoznak. Elsőként a kapitány távozott, majd sorba szállingóztak ki a többiek is.
- Mikor Ser is kijött, Pilar egyből odaugrott és gratulált neki. Közben a kolumbiai is megérkezett, és ők távoztak is Danielával.
- Channel – köszöntött két puszival a hátvéd. – Tetszett a meccs?
- Persze, nekem melyik nem? Jól játszik a kolumbiai.
- Szerintem is, jó igazolás volt.
Ezután a hátvéd a meccsről kezdett beszélni, és hazáig be nem állt a szája. Megkönnyebbültem lélegeztem fel, és sajnáltam szegény Pilart, hogy neki még hazáig ezt kell majd hallgatnia. Igen, én is szeretem a focit, de mikor már fél órája ecseteli a meccset, az már kezd idegesítő lenni. Megköszöntem a fuvart, majd bementem a házba. Anyát még ébren találtam, így segített nekem picit, majd lefeküdtem aludni.