Chapter One

 Itt is lenne az első rész. Remélem tetszeni fog! Jó olvasgatást mindenkinek! 

The first step is the hardest

Tudjátok milyen nehéz lábak nélkül kelni és feküdni? Vagyis úgy, hogy vannak, de mégis tehetetlenek? Tudjátok mit élek át? Hogy min kell keresztül mennem? Nem, nem tehetek ellene semmit, ahogy ti sem és senki más sem. Már megtörtént, elmúlt és az időt sajnos nem tudom visszafordítani. Azóta csak ülök és fekszek. Tehetetlen nyomorék vagyok akinek mindenhez segítségre van szüksége. Nem ez érdemeltem, ahogy senki más sem érdemli azt, hogy itt szánakozzon és pesztráljon. Összetörtem, belül borzalmas érzések fojtogatnak. Egyre inkább azon gondolkozom, hogy miért velem történt ez a szörnyűség. Sírok, és mostanában ez egyre többet fordul elő, pedig én egy erős lány vagyok. Van olyan, hogy csak úgy ok nélkül is elerednek a könnyeim.
Kórházban fekszem, gépekre kötve. Körülöttem virágok és jó kívánságok százai.
Nem tudom, hogy pontosan mi történt, csak képek ugranak be. Itt fekszek és azon gondolkozom, hogy mi lett volna, ha akkor nem megyek el bulizni. Talán, minden másképp történt volna.
És, hogy miért nem emlékszem mindenre? Mert elvileg van egy kisebb amnéziám, aminek kevésbé örülök.
Amikor 5 nappal ezelőtt felébredtem, a szüleim és a legjobb barátom, Lucas álltak mellettem. Megkérdeztem, hogy kik ők és mit keresnek itt, hogy egyáltalán én ki vagyok és mit keresek az ágyban. Szerettem volna leszállni, de a gépek visszatartottak, valamint az is hogy a lábam nem akart engedelmeskedni kérésemnek, és akárhányszor próbáltam mozdítani nem sikerült. Kétségemben tehetetlenül dobáltam a karjaimat és sírni kezdtem. Ekkor beszaladt egy nővér, aki injekciót fecskendezett az infúziómba, majd lassan elhomályosultak a dolgok, szemeim elnehezedtek és újra elaludtam.
Egy furcsa helyen ébredtem. Körülöttem minden zöld volt és nagy. Ahogy körbe néztem egy nagy stadiont láttam, aminek a közepén én álltam, mellettem a csapattársaim, a lelátókon a szurkolók, a szüleim és Lucas. Nem értettem, hogy kerülök oda, és miért skandálja mindenki a nevemet.
-Héj, Chan, indulj be! - kiáltotta Amanda.
Ekkor eszméltem, hogy nekem futnom kéne, és berúgni a labdát a kapuba.
- Channel, Channel, Channel. - visszhangzott a lelátóról.
Egy másodperc leforgása alatt fogtam magam és elindultam a kapu irányába, velem párhuzamosan pedig Amanda is. Amikor megfelelő közelségbe kerültünk, és mielőtt a védők blokkolhatták volna, szépen keresztbe passzolta a labdát nekem, és pedig szépen bal belsővel berúgtam a kapuba a labdát.
Hihetetlen érzés volt, amikor mindenki a nyakamba ugrott, éljeneztek, az eredményjelzőre pedig felkerült a gól és a nevem. A 93. percben szereztem meg a győztes gólt a csapatban, és abban a pillanatban  bíró le is fújta a mérkőzést. Nagyon boldog voltam. Amikor megfordultam láttam, ahogyan a szüleim futnak felém, majd Lucas borult a nyakamba.
- Channel, minden rendben lesz. Hallod? Kelj fel kérlek. Ez az én hibám volt. Nagyon szeretlek. Kérlek ne add fel.
Szavaira összeszűkült a szívem, hirtelen  mintha egy késsel döfték volna át. A következő pillanatban ismét zuhantam, sötét volt, hideg, féltem és semmit sem láttam. Egyszer csak földet értem és nyugodtan aludtam tovább.
Már éjfél is elmúlhatott, amikor újra kinyitottam a szemem, de immár nem a standion közepén álltam, hanem ismét az ágyban feküdtem. Eszembe jutott, hogy ki vagyok, de még mindig nem tudtam, hogyan kerültem a kórházba.
- Chan, végre - suttogta Lucas és megszorította a kezem
- Mit keresek itt? - kérdeztem reszelős hangon.
- Baleseted volt - mondta könnyekkel küszködve. - Az én hibám volt.
- Ne kérlek ne kezd ezt, jó?
Eszembe jutott néhány kép a meccs utáni estéről. Lucas végig ott volt velem, biztos vagyok benne, hogy nem tett semmit. Lassan felém hajolt és nyomott egy puszit a homlokomra. Nemsokára bejöttek a szüleim is, akik szintén könnyes szemmel álltak mellettem. Rögtön utánuk az orvos is bejött, aki elrendelte az azonnali kivizsgálásokat. Egyik vizsgálóból a másikba toltak, de nagyon óvatosan és figyelmesen csináltak mindent. Pontosan még nem tudtam, hogy mi történt velem, de már kezdett összeállni a kép. Balesetem volt, kórházba kerültem, nem tudom mozgatni a lábaimat, valószínűleg egy átmeneti állapot vagy valami ilyesmi, ha nagyobb gond lenne biztosan nem így reagálnának.
Csak hogy, korántsem mentek ilyen könnyen a dolgok. Mint kiderült, elég komoly bénulásom van, lehet, hogy soha többé nem tudok majd járni, az is csoda, hogy fel tudtam kelni, és nem maradtam kómában. Amikor az orvos közölte a tényt, lepergett előttem az életem, amint egy tolókocsiban ülök, a karrierem derékba tört, nincs senkim és mégis körülöttem van mindenki, de csak is azért, hogy segítsenek, mert másképp nem tudok létezni sem. Hihetetlen dolog ez. Az esély nagyon csekély arra, hogy felépüljek, és csak a csoda segíthet rajtam.
A tények elég keményen érintettek, zokogva hulltam az ágyra, el sem bírtam képzelni, hogy mi történhet ezután velem. Egészen addig sírtam míg újra elaludtam.
Másnap bejöttek a csapattársaim, akik biztató szavakkal, kedves emlékekkel próbáltak rajtam segíteni. Nagyon jó volt őket látni, és végre beszélgetni velük, bár láttam rajtuk a szánalmat, amit irántam mutattak, és ettől kicsit feszengve éreztem magam közöttük. Miután távoztak, és egyedül voltam kb egy órát újra átgondoltam mindent. Kitűztem magam elé a régi célom, csak ott volt közte egy kicsit nagyobb akadály. Nem az edzések, nem a meccsek, az edzőtáborok, vagy bármi, hanem a felépülésem. Elhatároztam, hogy erős vagyok és igenis fel fogok kelni, kiszállok az ágyból és újra játszani fogok. Hogy magamra veszem a 11-es mezemet, kiszaladok a pályára, a bíró megfújja a sípot és újra érezni fogom, ahogy hasítom a műfüves pályát egyenesen a kapu felé. Igen ez vagyok én. Channel Aletea dos Santos Russo, a lány, aki kicsi kora óta rúgja a bőrt. Az akit visszavárnak a csapatba, hogy újra győzhessenek. Az, aki meg fogja nyerni az aranylabdát. És egyáltalán nem az, aki most lebénult lábakkal fekszik mindenféle gépre kötve. Fel fogok épülni és újra játszani fogok. Idők kérdése és minden rendben lesz, mint régen. Én leszek a legerősebb, aki mindig a legjobb akar lenni, az egyetlen, akit soha nem érdekel mások véleménye és nem szorul segítségre. Erős voltam, vagyok és az is maradok. Senki sem veheti el ezt tőlem, ahogy a pályát sem, és a szurkolók hangját, amikor velem együtt örülnek, vagy éppen sírnak, akár örömükben, akár bánatukban. Hamarosan visszatérek, és jó lesz minden. Hamarosan!